A cipőm sarka minden egyes lépésemnél hangos koppanással
töltötte be a folyosót. Minden csendes volt, csak én okoztam zajt az egész
épületben, és ez még számomra is meglepő volt.
Azt a megbízást kaptam, hogy öltözzek elegánsan, így a ruha ami rajtam
van éppen csak most került be a gardróbomba. Ki nem állhatom a habos-babos
göncöket, így egy közepesen hosszú lenge, piros ruhát vettem, amit talán más
alkalmakra is – ha egyáltalán lesz – fel tudok venni.
-Eliza ? – kiabáltam el magam, hátha az említett lány a
közelben van és tudja miért lett a hangzavaros folyosóból egyszerűen kihalt
terület.
-Miss White ? – víz hangzik a hangom, és lassan kezd úrrá
lenni rajtam a pánik. Nem vagyok ehhez szokva, talán 5 éves korom óta, még
egyszer sem voltam ennyire egyedül. A kopogás zaja megszűnik, és az izzadt tenyeremet a ruhámba
törlöm. A hatalmas barna mahagóni faajtó előttem akár két méter magas is lehet,
és remegő kézzel nyomom le a hideg kilincset. A teremben sötét van, így még
jobban megrettenek.
-Mi a fene folyik itt ? – kérdezem magamban, de a válasz itt
sem különb az eddigieknél. Síri csönd vesz körül. A kintről beszűrődő fény egy
piros léggömböt világít meg a cipőm orra előtt. Arrébb lököm, mire a villany vakítóan az arcomba csap. Tüdőmbe reked a levegő és a szemem elé kapom a kezem.
A fény akár a reflektor csap le rám, majd hangos zene tölti be a teret, és mint
egyetlen emberként kiáltják felém.
-Boldog Szülinapot Anika! – végre élesedik a látásom, a
mosoly pedig fülemtől fülemig ér. Egy
kis szőke fiú szalad elém és átkarolja a derekam. Leguggolok elé és én is
átkarolom. Édesen fúrja az arcát a nyakamba, majd csillogó szemekkel rám nézz.
-Csináltunk neked csoki tortát. – mosolya talán még az
enyémnél is szélesebb, és tudom, hogy sokkal őszintébb is.
-Akkor mindenképp megkell kóstolnunk. – kisimítom az arcából
kicsit hosszú haját, majd felállok és aprócska kezét megfogva a többiekhez
sétálok. Egytől egyig felköszöntenek, majd az asztalokhoz érve végre teljesül
Matthew kívánsága, és a torta felvágásra kerül. Az előttem lobogó huszonegy
gyertya lángja keserédes táncot lejt, míg szememmel követem a fényüket valaki a
háttérből hangosan felszólal : „ Kívánj Nika!”
Én pedig nagyot nyelve teljesítem a kérést, és egy nagy
levegővel elfújom az összeset.
Matthew
vidáman huppan mellém egy székre, majd a villáját belenyomja a puha piskótába és
hümmögve a szájába teszi az édességet.
Miközben a saját szeletemmel küszködök végig nézek a termen. Mindenki
vidáman cseveg, ízleli a tortát, majd tovább beszél. Mintha semmi se számítana,
mintha éppen nem a temetésemet ünnepelnénk.
- Miss Lorenz ? – szól mögülem a hang, amitől azonnal kirázz a
hideg, és automatikusan felállok az asztaltól. Megfordulok, és a makulátlan
bézs kosztümel és szőke frizurával találom szembe magam. Micsoda meglepetés, hogy
Miss White megjelenik egy ilyen jelentéktelen eseményen, mint az én szülinapom.
-Igen asszonyom ? – kék szemei mint egy szoboré, szigorúan
néznek rám. Tudom, hogy nem szívesen áll itt közöttünk, de igazán
megemberelhetné magát, és úgy csinálhatna mintha érdekelnék a gyerekek, és nem
csak a pénz amit az állam küld, az intézet fenntartása érdekében.
-Kérem az ünnepség után fáradjon fel az irodámba ! – hangja
kimért, és utasító. Nincs helye ellenkezésnek, és ezt én is nagyon jól tudom.
-Igenis Miss White – bólintok, mint egy engedelmes
kisgyerek,pedig szinte ma lettem felnőtt.
-Nika , gyere táncoljunk – lép mellém Finn, akinek a jelek
szerint semmilyen vészjelző nem csengett a fejében, hogy moderálnia kéne magát.
Miss kosztüm kikerekedett szemekkel vizslatja Finnt, majd köhint egyet és rám
nézz, aztán megint a mellettem álló fiúra.
-Mr. Helsen, kérem viselkedjen – szól rá, mire Finn érzékeli
a helyzetet és kihúzza magát. Mikor már az ember azt hihetné, hogy ennél
rosszabb nem lesz, akkor még nem találkozott az én legjobb barátommal. Finn
széles vigyorral meghajol majd kinyújtja a kezét.
-Betty egy tánc ? – és abban a percben nem tudtam, hogy
sírjak, vagy fussak el inkább. Finn sose tudja, hogy hol a határ, és azt hiszem
egyszer ez lesz a veszte.
Miss White elszörnyedve nézi a srácot, aki az orra alatt
mosolyogva kézen ragad és beszalad velem a többiek közé, ahová már az Istenért
se jönne utánunk. Megtorpanok majd az arcát kezdem vizslatni. Próbáltam minden
egyes centiméterét memorizálni, hogy hónapokkal később mikor újra látjuk majd
egymást, ne keljen meglepődnöm, hogy változott e vagy sem, mert az arcképe
szilárdan fog élni a fejemben.
-Mi az ? – kérdezi széles vigyorral, fogai pedig olyan
fehéren csillognak mint egy égkő. Festet szőke haja, és barna szemei
kontrasztot ütnek , a fehérbőre pedig csak ráadás. Egy magazimba illő arc nézz
le rám, és még mindig nem hiszem el, hogy került ő ide.
-Még mindig nem mondtad el, hogy te miért vagy itt . –
mélyen a szemébe nézek, és próbálok rájönni vajon mit titkol előlem. Mi lehet
az amit még 16 év barátsága se tudd kiszedni belőle.
-Hát elkell, hogy szomorítsalak szülinapos, de most se azért
vagy itt, hogy ezt megcseverészzük – megpörget a keze alatt, majd óvatosan a
derekamra vezeti a kezét. Most tűnik csak fel, hogy a fények lágyabbak a zene
pedig lassabb lett. Egyik szemöldökömet felhúzva nézek rá, de csak azt az
ellenállhatatlan fehér colgate reklámot kapom vissza, és a csillogó barna
szemeit.
Belemegyek a játékba és így szépen lassan táncolni kezdünk.
Semmi bonyolult, szimplán csak lépegetünk egyik oldalról a másikra, még is
sokat jelentő pillanat számomra. Akár órákig itt lennék, körbe véve a többi
gyerekkel és a gondozókkal, de tudom, hogy lassan üt az órám, és azt is tudom,
hogy ezt Finn is sejti.
2 órával később mikor az utolsó kedves szülinapi rajzot is
megkapom felállok a székről és még egyszer mindenkinek megköszönöm ezt a
meglepetést. Megölelem még Matthew-t, majd össze pakolok, és búcsút intek még
azoknak akik maradnak az étkezőben táncolni, vagy épp a maradék tortát
majszolni. Sarkam kopogása ismét megtölti a teret, de most a többi gyerek futkározása és kacagása is vegyül vele. A szobámba érve lerakom az ágyra a
rajzokat, és a két díszzacskót amit kaptam, majd leveszem a magassarkúm.
-Hát az biztos, hogy téged többet nem veszlek fel. – a fél
párt elhajítom, mire az hangos zajt csapva nekicsapódik a kopott parkettának.
Hátra dőlök a matracon majd nagy levegőt veszek, hogy vissza szorítsam a könnyeimet. Összeszorítom a szemeimet, de a sírás akkor se
akar abba maradni, és úgy tör fel belőlem akár egy homokvihar a sivatagban.
Megállíthatatlanul, és elsöpörve mindent.
A szipogásom csak akkor csendesül mikor lépteket hallok az ajtóm elől.
Imádkozni kezdtem, hogy ne akarjon senki bejönni, de hát a szerencse miért pont
most állna mellém, a kopogás máris hallatszott az ajtón túlról.
-Drágám, bejöhetek ? – ennek a hangnak akkor se tudnék
ellentmondani, ha nagyon akarnék. Roberta jelent meg az ajtóban, és erre a percre vártam mióta csak
kinyitottam ma reggel a szemem. Tudtam, hogyha ő velem van akkor nem lehet
semmi baj. Láttam a szemeiben csillogó könnyeket, és a kezében lévő
kisdobozkát, amire már lehullott pár belőle. Lassan leül mellém az ágyra, és az
arcomon végig folyó cseppeket letörli az ujjával, majd keserű mosolyt varázsol
arcára, hogy odanyújthassa a kis díszdobozt.
-Egy kis apróság, tőlem … - elhallgat, és tudom, hogy ő se
tud többet mondani. Kezembe veszem, majd
végig simítom az ujjam rajta. Összeszorítom a szemeimet, hogy megállítsam a
könnyeimet, de ez csak szerencsétlen próbálkozás, a sírást nem tudom abba
hagyni. Robertára nézek, akinek az arcvonásain ugyan ezt látom. Megviselt, és
fáradt. Valószínű egész héten túlórázott, hogy aztán kimehessen és vehessen
nekem valamit, az így is szánalmasan kevés fizetéséből. Remegő kézzel emelem fel a tetejét, és a benne
lévő nyaklánctól tátva marad a szám. Egy
kis arany pálmafa medál lóg a láncon. Roberta óvatosan kiveszi a kezemből a
láncot, majd várja hogy megforduljak, hogy feladhassa rám . Kezembe fogom a kis
medált, és a markomba szorítom.
-Gondoltam ez segít, hogy mindig tud hová akarsz menni . –
kezébe fogja a kezem és az ölébe veszi. Hol megszorítja, hol pedig simogatja,
miközben mesélni kezd. Szóba kerül az idekerülésem , és az első pár napom itt.
Minden olyan emlék amire én már nem, Roberta pedig még mindig emlékszik. Az a
nap amikor egyes egyedül szöktem ki, mert Finnek almát akartam lopni a helyi
piacról, mert beteg volt és azt mondták, hogy
attól jobban lesz. De senki nem gondolta volna, hogy emiatt képes vagyok
fél napot bóklászni Brooklyn utcáin, 7
évesen. Vagy az a nap, amikor Roberta
becsempészet nekünk egy kiscicát, akit
sokáig az ágyunkban dugdostunk, nehogy Miss White megtudja. S bár hetekkel
később kiderült a dolog, de Fred azóta is a hátsó udvarban él velünk. Talán
Miss kosztüm jobbnak látta, ha nem száll szembe 30 gyerekkel.
-És emlékszel arra amikor bárányhimlős lettél, és nem
mehettél ki a többiek közé ? Teljesen kiborultál, hogy nem találkozhatsz
Finnel. – Roberta kacagása, mint a reggeli napfény megtelítette az üres szobát.
-De Ő itt gubbasztott az ajtóm előtt, és a résen keresztül
beszélgettünk. – az emlékek hatására nekem is jobb lesz a kedvem, és egy
pillanatig úgy érzem, tényleg minden szép volt. Aztán egy szempillantás alatt
eszembe jut, hogy még felkell mennem az ördög szobájába, hogy kimondják a
búcsúmat.
Átöltöztem, míg Roberta mindig próbált felvidítani, majd
elkísért az irodáig, hogy ott utoljára megölelhessen és letörölje az utolsó
könnycseppet az arcomról.
Mély levegőt vettem, kettőt kopogtam, majd lenyomtam a
kilincset és beléptem az iroda tágas légterébe. A levegőt levendula töltötte
be, a háttérben talán egy lágy hárfa hangja próbálta barátságosabbá tenni a
jéghideg szobát. Miss White elégedett mosollyal az arcán fordult felém a
székében, és intett hogy üljek le.
-Hát Miss Lorenz, remélem jól érezte magát az ünnepségen.
-Nagyon kedves gesztus volt a többiektől.
-Remélem eltudott köszönni mindenkitől. - hangja mint egy
dárda szakította át a mellkasomat, és pontosan a szívemen át.
-Igen asszonyom! – bólintok, számat pedig olyan erősen
szorítom össze, hogy még véletlenül se jusson eszemben elgyengülni.
-Boldog Szülinapot Miss Lorenz – elém tolja a fekete mappát,
amin hatalmas nyomatott betűkkel ez áll : ELBOCSÁJTÓ NYILATKOZAT . – Kérem a
lap alján írja alá.
Elveszem a felém nyújtott tollat, majd kinyitom a mappát és
az előttem lévő vékony papírt bámulok. Ennyi lenne hát 16 évem az életemből,
egy papír és egy aláírás. Ennyi lenne minden, ami fontos volt nekem.
-Kérem Anika, mától szabad felnőtt Amerikai állampolgár,
tudja hány maga fajta ember már rég az utcán futkoss, és bele kostól az életbe.
Menjen, építse fel az életét.
-Ez volt az életem! – egy tollvonással aláírom, majd
lecsapom a dosszié fedelét. A szék csikorogva hátrál ahogy felállok, majd hátat
fordítva Miss Whitenak elindulok az ajtó felé.
-10 óráig van ideje elhagyni az intézetet. Sikerekben gazdag
életet kívánok Miss Lorenz.
Hangosan csapom be magam mögött az ajtót, és egészen a
szobámig futok. A könnyek ismét égetik az arcomat, a szobámba beérve a padlón
rogyok össze. Kikapom a bőröndöm az ágy alól, majd pakolni kezdek.
-Sikerekben gazdag életet mi ? – hangom szinte visításnak hangzik. Ruháimat idegesen csapkodom bele a bőröndbe,
majd minden emléktárgyat is belehelyezek. A rajzokat a tetejére csapom, és
össze húzom rajta a cipzárt. Az éjjeli szekrényen lévő képkerethez nyúlok, és a
közös képet nézem amin a ház összes tagjával előző nyáron a kertben sütögetünk.
Mindenki rajta van, még Fred is. Végig simítok a képen, míg az emlék újra és
újra lejátszódik a fejemben.
Szépen lassan elrendezem a dolgaimat, felveszem az ütött
kopott fekete Conversem, és a bőrdzsekim. Kezembe fogom a bőröndöm, és próbálok
minél észrevétlenebbül kiosonni a házból. Kint már a sötétség uralkodik az esti
órák miatt, így még jobban szöget üt a fejemben, hogy még is mi a fenét fogok csinálni.
Viszont gondolkodni esélyem sincs, mivel a takarodót jelző csöngő szólal meg a
hangszórókból. Semmi esélyem nem volt
már szabályt szegni, mivel éppen ekkor léptem át a bejárati ajtó küszöbét.
-Nika várj ! – szól utánam egy túl ismerős hang, én pedig
nem tudom eldönteni, hogy fussak el vagy inkább csak hagyjam figyelmen kívül.
Viszont a testem teljesen ellenszegül nekem, és a lábaim földbe gyökereznek
Finn hangjára.
-Finn én … - próbálok magyarázkodni, de esélyem sincs mivel
abban a percben ahogy megfordulok, Finn ajkai az ajkaimon csattannak. Meleg
tenyerei körbe öleik könny áztatta arcom, a meglepődöttségtől pedig egy
másodperce még reagálni se reagálok, csak amikor egy halk füttyszó töri meg a
csendet a távolban akkor eszmélek rá és csókolom vissza.
Csak pár percig tarthatott, vagy még addig se, de lelkem
mélyén azért könyörögtem, hogy ez sose érjen végett. S bár az agyamban
megszólalt a saját jelzőcsöngőm, hogy a legjobb barátommal csókolózom, de mire
ez szöget üthetett volna a fejemben , addigra már véget is ért az álom.
-Boldog Szülinapot – mondja, majd egy újabb puszit nyom a
számra. Én pedig csak pislogok rá, és nem jutok szóhoz.
-Finn – sóhajtok. – Nekem mennem kell.
-Tudom – bólint. Kabátja belsejéből egy papír dossziét vesz
elő, majd még mielőtt átadná, körbe néz mintha bárki is figyelne minket.
-Ez a tied – nyújtja át. – És ez is! – újra kezei közé fogja
az arcom és megcsókol. Olyan erősen szorítom a dossziét, hogy félek porrá lesz
a kezemben. Finn csókja mézédes, és puha. Viszont olyan rövid, hogy mire össze
szedhetném magam, újra szilánkosra török. Egy kósza tincset tűr el az arcomból, és
csillogó tekintettel pislog le rám. Végig méri az arcom minden szegletét és
tudom, hogy ő is pontosan ugyan azt csinálja, amit én délelőtt. Próbál
memorizálni.
-Találkozunk 3 hónap múlva! –és mire bármit is kinyöghettem
volna már vissza is rohant a házba, és hűlt helyét csak az ajkamon éreztem
jobban.