2017. október 8., vasárnap

Az ördög végítélete



2017. június 1.

A cipőm sarka minden egyes lépésemnél hangos koppanással töltötte be a folyosót. Minden csendes volt, csak én okoztam zajt az egész épületben, és ez még számomra is meglepő volt.  Azt a megbízást kaptam, hogy öltözzek elegánsan, így a ruha ami rajtam van éppen csak most került be a gardróbomba. Ki nem állhatom a habos-babos göncöket, így egy közepesen hosszú lenge, piros ruhát vettem, amit talán más alkalmakra is – ha egyáltalán lesz – fel tudok venni.
-Eliza ? – kiabáltam el magam, hátha az említett lány a közelben van és tudja miért lett a hangzavaros folyosóból egyszerűen kihalt terület.
-Miss White ? – víz hangzik a hangom, és lassan kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Nem vagyok ehhez szokva, talán 5 éves korom óta, még egyszer sem voltam ennyire egyedül. A kopogás zaja megszűnik, és az izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm. A hatalmas barna mahagóni faajtó előttem akár két méter magas is lehet, és remegő kézzel nyomom le a hideg kilincset. A teremben sötét van, így még jobban megrettenek.
-Mi a fene folyik itt ? – kérdezem magamban, de a válasz itt sem különb az eddigieknél. Síri csönd vesz körül. A kintről beszűrődő fény egy piros léggömböt világít meg a cipőm orra előtt. Arrébb lököm, mire a villany vakítóan az arcomba csap. Tüdőmbe reked a levegő és a szemem elé kapom a kezem. A fény akár a reflektor csap le rám, majd hangos zene tölti be a teret, és mint egyetlen emberként kiáltják felém.
-Boldog Szülinapot Anika! – végre élesedik a látásom, a mosoly pedig fülemtől fülemig ér.  Egy kis szőke fiú szalad elém és átkarolja a derekam. Leguggolok elé és én is átkarolom. Édesen fúrja az arcát a nyakamba, majd csillogó szemekkel rám nézz.
-Csináltunk neked csoki tortát. – mosolya talán még az enyémnél is szélesebb, és tudom, hogy sokkal őszintébb is.  
-Akkor mindenképp megkell kóstolnunk. – kisimítom az arcából kicsit hosszú haját, majd felállok és aprócska kezét megfogva a többiekhez sétálok. Egytől egyig felköszöntenek, majd az asztalokhoz érve végre teljesül Matthew kívánsága, és a torta felvágásra kerül. Az előttem lobogó huszonegy gyertya lángja keserédes táncot lejt, míg szememmel követem a fényüket valaki a háttérből hangosan felszólal : „ Kívánj Nika!”
Én pedig nagyot nyelve teljesítem a kérést, és egy nagy levegővel elfújom az összeset.

Matthew vidáman huppan mellém egy székre, majd a villáját belenyomja a puha piskótába és hümmögve a szájába teszi az édességet.  Miközben a saját szeletemmel küszködök végig nézek a termen. Mindenki vidáman cseveg, ízleli a tortát, majd tovább beszél. Mintha semmi se számítana, mintha éppen nem a temetésemet ünnepelnénk.
- Miss Lorenz ? – szól mögülem a hang, amitől azonnal kirázz a hideg, és automatikusan felállok az asztaltól. Megfordulok, és a makulátlan bézs kosztümel és szőke frizurával találom szembe magam. Micsoda meglepetés, hogy Miss White megjelenik egy ilyen jelentéktelen eseményen, mint az én szülinapom.
-Igen asszonyom ? – kék szemei mint egy szoboré, szigorúan néznek rám. Tudom, hogy nem szívesen áll itt közöttünk, de igazán megemberelhetné magát, és úgy csinálhatna mintha érdekelnék a gyerekek, és nem csak a pénz amit az állam küld, az intézet fenntartása érdekében.
-Kérem az ünnepség után fáradjon fel az irodámba ! – hangja kimért, és utasító. Nincs helye ellenkezésnek, és ezt én is nagyon jól tudom.
-Igenis Miss White – bólintok, mint egy engedelmes kisgyerek,pedig szinte ma lettem felnőtt.
-Nika , gyere táncoljunk – lép mellém Finn, akinek a jelek szerint semmilyen vészjelző nem csengett a fejében, hogy moderálnia kéne magát. Miss kosztüm kikerekedett szemekkel vizslatja Finnt, majd köhint egyet és rám nézz, aztán megint a mellettem álló fiúra.
-Mr. Helsen, kérem viselkedjen – szól rá, mire Finn érzékeli a helyzetet és kihúzza magát. Mikor már az ember azt hihetné, hogy ennél rosszabb nem lesz, akkor még nem találkozott az én legjobb barátommal. Finn széles vigyorral meghajol majd kinyújtja a kezét.
-Betty egy tánc ? – és abban a percben nem tudtam, hogy sírjak, vagy fussak el inkább. Finn sose tudja, hogy hol a határ, és azt hiszem egyszer ez lesz  a veszte.
Miss White elszörnyedve nézi a srácot, aki az orra alatt mosolyogva kézen ragad és beszalad velem a többiek közé, ahová már az Istenért se jönne utánunk. Megtorpanok majd az arcát kezdem vizslatni. Próbáltam minden egyes centiméterét memorizálni, hogy hónapokkal később mikor újra látjuk majd egymást, ne keljen meglepődnöm, hogy változott e vagy sem, mert az arcképe szilárdan fog élni a fejemben.
-Mi az ? – kérdezi széles vigyorral, fogai pedig olyan fehéren csillognak mint egy égkő. Festet szőke haja, és barna szemei kontrasztot ütnek , a fehérbőre pedig csak ráadás. Egy magazimba illő arc nézz le rám, és még mindig nem hiszem el, hogy került ő ide.
-Még mindig nem mondtad el, hogy te miért vagy itt . – mélyen a szemébe nézek, és próbálok rájönni vajon mit titkol előlem. Mi lehet az amit még 16 év barátsága se tudd kiszedni belőle.
-Hát elkell, hogy szomorítsalak szülinapos, de most se azért vagy itt, hogy ezt megcseverészzük – megpörget a keze alatt, majd óvatosan a derekamra vezeti a kezét. Most tűnik csak fel, hogy a fények lágyabbak a zene pedig lassabb lett. Egyik szemöldökömet felhúzva nézek rá, de csak azt az ellenállhatatlan fehér colgate reklámot kapom vissza, és a csillogó barna szemeit.
Belemegyek a játékba és így szépen lassan táncolni kezdünk. Semmi bonyolult, szimplán csak lépegetünk egyik oldalról a másikra, még is sokat jelentő pillanat számomra. Akár órákig itt lennék, körbe véve a többi gyerekkel és a gondozókkal, de tudom, hogy lassan üt az órám, és azt is tudom, hogy ezt  Finn is sejti.

2 órával később mikor az utolsó kedves szülinapi rajzot is megkapom felállok a székről és még egyszer mindenkinek megköszönöm ezt a meglepetést. Megölelem még Matthew-t, majd össze pakolok, és búcsút intek még azoknak akik maradnak az étkezőben táncolni, vagy épp a maradék tortát majszolni. Sarkam kopogása ismét megtölti a teret, de most a többi gyerek futkározása és kacagása is vegyül vele. A szobámba érve lerakom az ágyra a rajzokat, és a két díszzacskót amit kaptam, majd leveszem a magassarkúm.
-Hát az biztos, hogy téged többet nem veszlek fel. – a fél párt elhajítom, mire az hangos zajt csapva nekicsapódik a kopott parkettának. Hátra dőlök a matracon majd nagy levegőt veszek, hogy vissza szorítsam a  könnyeimet.  Összeszorítom a szemeimet, de a sírás akkor se akar abba maradni, és úgy tör fel belőlem akár egy homokvihar a sivatagban. Megállíthatatlanul, és elsöpörve mindent.  A szipogásom csak akkor csendesül mikor lépteket hallok az ajtóm elől. Imádkozni kezdtem, hogy ne akarjon senki bejönni, de hát a szerencse miért pont most állna mellém, a kopogás máris hallatszott az ajtón túlról.
-Drágám, bejöhetek ? – ennek a hangnak akkor se tudnék ellentmondani, ha nagyon akarnék. Roberta jelent meg az ajtóban,  és erre a percre vártam mióta csak kinyitottam ma reggel a szemem. Tudtam, hogyha ő velem van akkor nem lehet semmi baj. Láttam a szemeiben csillogó könnyeket, és a kezében lévő kisdobozkát, amire már lehullott pár belőle. Lassan leül mellém az ágyra, és az arcomon végig folyó cseppeket letörli az ujjával, majd keserű mosolyt varázsol arcára, hogy odanyújthassa a kis díszdobozt.
-Egy kis apróság, tőlem … - elhallgat, és tudom, hogy ő se tud többet mondani.  Kezembe veszem, majd végig simítom az ujjam rajta. Összeszorítom a szemeimet, hogy megállítsam a könnyeimet, de ez csak szerencsétlen próbálkozás, a sírást nem tudom abba hagyni. Robertára nézek, akinek az arcvonásain ugyan ezt látom. Megviselt, és fáradt. Valószínű egész héten túlórázott, hogy aztán kimehessen és vehessen nekem valamit, az így is szánalmasan kevés fizetéséből.  Remegő kézzel emelem fel a tetejét, és a benne lévő nyaklánctól tátva marad a szám.  Egy kis arany pálmafa medál lóg a láncon. Roberta óvatosan kiveszi a kezemből a láncot, majd várja hogy megforduljak, hogy feladhassa rám . Kezembe fogom a kis medált, és a markomba szorítom.
-Gondoltam ez segít, hogy mindig tud hová akarsz menni . – kezébe fogja a kezem és az ölébe veszi. Hol megszorítja, hol pedig simogatja, miközben mesélni kezd. Szóba kerül az idekerülésem , és az első pár napom itt. Minden olyan emlék amire én már nem, Roberta pedig még mindig emlékszik. Az a nap amikor egyes egyedül szöktem ki, mert Finnek almát akartam lopni a helyi piacról, mert beteg volt és azt mondták, hogy  attól jobban lesz. De senki nem gondolta volna, hogy emiatt képes vagyok fél napot bóklászni  Brooklyn utcáin, 7 évesen.  Vagy az a nap, amikor Roberta becsempészet nekünk egy kiscicát,  akit sokáig az ágyunkban dugdostunk, nehogy Miss White megtudja. S bár hetekkel később kiderült a dolog, de Fred azóta is a hátsó udvarban él velünk. Talán Miss kosztüm jobbnak látta, ha nem száll szembe 30 gyerekkel.
-És emlékszel arra amikor bárányhimlős lettél, és nem mehettél ki a többiek közé ? Teljesen kiborultál, hogy nem találkozhatsz Finnel. – Roberta kacagása, mint a reggeli napfény megtelítette az üres szobát.
-De Ő itt gubbasztott az ajtóm előtt, és a résen keresztül beszélgettünk. – az emlékek hatására nekem is jobb lesz a kedvem, és egy pillanatig úgy érzem, tényleg minden szép volt. Aztán egy szempillantás alatt eszembe jut, hogy még felkell mennem az ördög szobájába, hogy kimondják a búcsúmat.
Átöltöztem, míg Roberta mindig próbált felvidítani, majd elkísért az irodáig, hogy ott utoljára megölelhessen és letörölje az utolsó könnycseppet az arcomról.
Mély levegőt vettem, kettőt kopogtam, majd lenyomtam a kilincset és beléptem az iroda tágas légterébe. A levegőt levendula töltötte be, a háttérben talán egy lágy hárfa hangja próbálta barátságosabbá tenni a jéghideg szobát. Miss White elégedett mosollyal az arcán fordult felém a székében, és intett hogy üljek le.
-Hát Miss Lorenz, remélem jól érezte magát az ünnepségen.
-Nagyon kedves gesztus volt a többiektől.
-Remélem eltudott köszönni mindenkitől. - hangja mint egy dárda szakította át a mellkasomat, és pontosan a szívemen át.
-Igen asszonyom! – bólintok, számat pedig olyan erősen szorítom össze, hogy még véletlenül se jusson eszemben elgyengülni.
-Boldog Szülinapot Miss Lorenz – elém tolja a fekete mappát, amin hatalmas nyomatott betűkkel ez áll : ELBOCSÁJTÓ NYILATKOZAT . – Kérem a lap alján írja alá.
Elveszem a felém nyújtott tollat, majd kinyitom a mappát és az előttem lévő vékony papírt bámulok. Ennyi lenne hát 16 évem az életemből, egy papír és egy aláírás. Ennyi lenne minden, ami fontos volt nekem.
-Kérem Anika, mától szabad felnőtt Amerikai állampolgár, tudja hány maga fajta ember már rég az utcán futkoss, és bele kostól az életbe. Menjen, építse fel az életét.
-Ez volt az életem! – egy tollvonással aláírom, majd lecsapom a dosszié fedelét. A szék csikorogva hátrál ahogy felállok, majd hátat fordítva Miss Whitenak elindulok az ajtó felé.
-10 óráig van ideje elhagyni az intézetet. Sikerekben gazdag életet kívánok Miss Lorenz.
Hangosan csapom be magam mögött az ajtót, és egészen a szobámig futok. A könnyek ismét égetik az arcomat, a szobámba beérve a padlón rogyok össze. Kikapom a bőröndöm az ágy alól, majd pakolni kezdek.
-Sikerekben gazdag életet mi ? –  hangom szinte visításnak hangzik.  Ruháimat idegesen csapkodom bele a bőröndbe, majd minden emléktárgyat is belehelyezek. A rajzokat a tetejére csapom, és össze húzom rajta a cipzárt. Az éjjeli szekrényen lévő képkerethez nyúlok, és a közös képet nézem amin a ház összes tagjával előző nyáron a kertben sütögetünk. Mindenki rajta van, még Fred is. Végig simítok a képen, míg az emlék újra és újra lejátszódik a fejemben. 
Szépen lassan elrendezem a dolgaimat, felveszem az ütött kopott fekete Conversem, és a bőrdzsekim. Kezembe fogom a bőröndöm, és próbálok minél észrevétlenebbül kiosonni a házból. Kint már a sötétség uralkodik az esti órák miatt, így még jobban szöget üt a fejemben, hogy még is mi a fenét fogok csinálni. Viszont gondolkodni esélyem sincs, mivel a takarodót jelző csöngő szólal meg a hangszórókból.  Semmi esélyem nem volt már szabályt szegni, mivel éppen ekkor léptem át a bejárati ajtó küszöbét. 
-Nika várj ! – szól utánam egy túl ismerős hang, én pedig nem tudom eldönteni, hogy fussak el vagy inkább csak hagyjam figyelmen kívül. Viszont a testem teljesen ellenszegül nekem, és a lábaim földbe gyökereznek Finn hangjára.
-Finn én … - próbálok magyarázkodni, de esélyem sincs mivel abban a percben ahogy megfordulok, Finn ajkai az ajkaimon csattannak. Meleg tenyerei körbe öleik könny áztatta arcom, a meglepődöttségtől pedig egy másodperce még reagálni se reagálok, csak amikor egy halk füttyszó töri meg a csendet a távolban akkor eszmélek rá és csókolom vissza.
Csak pár percig tarthatott, vagy még addig se, de lelkem mélyén azért könyörögtem, hogy ez sose érjen végett. S bár az agyamban megszólalt a saját jelzőcsöngőm, hogy a legjobb barátommal csókolózom, de mire ez szöget üthetett volna a fejemben , addigra már véget is ért az álom.
-Boldog Szülinapot – mondja, majd egy újabb puszit nyom a számra. Én pedig csak pislogok rá, és nem jutok szóhoz. 
-Finn – sóhajtok. – Nekem mennem kell.
-Tudom – bólint. Kabátja belsejéből egy papír dossziét vesz elő, majd még mielőtt átadná, körbe néz mintha bárki is figyelne minket.
-Ez a tied – nyújtja át. – És ez is! – újra kezei közé fogja az arcom és megcsókol. Olyan erősen szorítom a dossziét, hogy félek porrá lesz a kezemben. Finn csókja mézédes, és puha. Viszont olyan rövid, hogy mire össze szedhetném magam, újra szilánkosra török.  Egy kósza tincset tűr el az arcomból, és csillogó tekintettel pislog le rám. Végig méri az arcom minden szegletét és tudom, hogy ő is pontosan ugyan azt csinálja, amit én délelőtt. Próbál memorizálni.
-Találkozunk 3 hónap múlva! –és mire bármit is kinyöghettem volna már vissza is rohant a házba, és hűlt helyét csak az ajkamon éreztem jobban.